Vashegyi György

„A HITELESSÉG LEGKEVÉSBÉ SEM JELENT KORLÁTOZÁST” 

 

25 éve látogatja a Régi Zenei Napokat, a historikus zenei gyakorlat magyarországi alapköve, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar alapítója, a Zeneakadémia tanára, Régizene Tanszékének megálmodója és vezetője. Vashegyi György karmestert kamarazenei kurzusáról, Bachról és az „autentikus” jelző jelentéséről kérdeztük.

Hogyan kerültél először kapcsolatba a Régi Zenei Napokkal?

Vashegyi György: Karmesterként elsősorban régizenével, tehát a barokk, bécsi klasszikus és kora romantikus kor ún. historikus alapokon nyugvó előadásával foglalkozom. Nagyon régi és szoros, szeretetteljes kapcsolat fűz engem a Régi Zenei Napok fesztiválhoz, amely hosszú ideig Sopronban, majd néhány éven keresztül Fertőd-Eszterházán volt, idén pedig már második alkalommal tartják Vácott. A fesztivál tulajdonképpen végigkíséri életem szakmai részét. 1993-ban vettem részt rajta először, akkor még kurzushallgatóként, és azóta járok a fesztiválra, 1994 óta fel is lépek rajta. Ha jól emlékszem, 2010-ben tarottam először kamarazene-kurzust. A feladatom ilyenkor, hogy összefogjam azokat a hallgatókat, akik különböző hangszereken, esetleg énekesként kiváló, nemzetközi szintű mesterkurzust tartó professzorok vezetésével dolgoznak, és velük kamarazenét játsszunk. A barokk leglényegesebb része a kamarazenei repertoár, sokszor az ún. nagy műfajok – operák, egyházi művek, concertók, szonáták – is kamaraformációkra íródtak. Ez egy kimeríthetetlen és szépséges repertoár.

Nagy élmény számomra, hogy ismét kurzust tarthatok itt, 2010 óta talán már harmadik-negyedik alkalommal. Fontos kezdeményezés a Régi Zenei Napok, mert ma Magyarországon, ahol a zenei oktatásban a régizene sajnos nincsen elég hangsúlyosan benne – ezt úgy is mondom, mint a Zeneakadémia Régizene Tanszékének alapítója –, ez az egyetlen olyan fesztivál, ahol magas színvonalú régizenei hangversenyek és rendkívül magas, nemzetközi színvonalat reprezentáló mesterkurzusok zajlanak párhuzamosan egy héten keresztül; és nagy örömünkre idén is rengeteg közreműködő van.

 

Mit lehet tudni az idei mesterkurzusodról, és kik vannak benne a segítségedre?

VGy: Idén ének- és hegedűkurzus van, illetve ezektől független karmester- és orgonakurzus, szóval én ebben az évben Baráth Emőke, a világhírű magyar énekesnő által tanított fiatal énekesekkel és Bernhard Forck, az Akademie für Alte Musik Berlin szintén világhírű koncertmestere által tartott hegedűkurzus résztvevőivel foglalkozom. Óriási segítség számomra Szokos Augustin és Nagy Réka, akik billentyűs-, illetve csellista-gambásként egyrészt a continuo-szólamot szolgáltatják ehhez a mesterkurzushoz, másrészt asszisztensként megszervezték mindezt, hiszen egy kamarakurzus lebonyolítása rendkívül sok előzetes szervezést igényel. De a fáradozásuk nem volt hiábavaló. Azt kell mondjam, hogy ez a 2018. június legvégétől kezdődő hét életem egyik legmagasabb szintű tanítását hozta magával, aminek nagyon örülök.

 

Szóba hoztad Baráth Emőkét, a Régi Zenei Napok egy másik professzorát. Sokéves művészi kapcsolat fűz titeket össze, a fesztivál nyitókoncertjén is zenéltetek együtt. Hogyan jellemeznéd a vele való munkát?

VGy: Emőke a mai magyar régizene, de nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész mai magyar zenei élet egyik legfényesebb nemzetközi csillaga, borzasztóan büszkék vagyunk rá. 2009 óta ismerem őt, akkor még zeneakadémista növendék volt. Beugrott hozzám egy koncertre egy lebetegedett énekes helyett, én meg félóra próba után azt kérdeztem tőle, hogyhogy nem ismertük egymást korábban. Kiemelkedő művészről és személyiségről van szó, egy végtelenül rokonszenves és a zene iránt óriási szerénységgel és szakmai alázattal közelítő énekesnőről, aki egészen megérdemelten óriási nemzetközi sikereket arat. 2009 óta dolgozunk tehát együtt, sajnos csak ritkán tudjuk összeegyeztetni az időpontjainkat, de nagy öröm számunkra, hogy idén ez összejött, és mind a ketten ráértünk a nyitókoncertre, aztán pedig kurzust tartani, ráadásul – ahogy mondtam – a kamarazenén keresztül a kurzusaink számtalan módon kapcsolódnak egymáshoz.

 

Említetted, hogy az idei fesztivál még magasabb színvonalú, mint sok korábbi. Mit tapasztalsz, meddig lehet eljutni egy hallgatóval, onnantól, hogy belép hozzád a mesterkurzusra, addig, jelen esetben 30 órát foglalkozol vele, és kikerül a kezeid közül?

VGy: Itt nyilvánvalóan kevés lehetőség van egy-egy emberrel foglalkozni. Én egy munkamódszert tudok mutatni a résztvevőknek, ahogy Emőke sem tud az énekkurzuson valakit technikai szempontból nagyon megváltoztatni. De nem is ez a cél, hanem hogy egy szemléletet adjunk, bevonjuk őket egy munkamódszerbe: hogy mik a lényeges dolgok, mik a zenei szempontok. A zenén keresztül lehet leginkább előre haladni, s bár sajnos a zene felől történő megközelítés nem mindig általános a zenei oktatásban, a régizenében nélkülözhetetlen, hogy a zenei oldalról vizsgáljuk meg a problémákat.

 

Az idei fesztivál témája Bach, az életművön belül pedig a h-moll mise. Sokak szívében különleges helyet foglal el ez az alkotás. Mit jelent számodra pontosan, és miért olyan rendkívüli darab ez?

VGy: Bach h-moll miséje sok szempontból minden idők egyik legkiemelkedőbb remekműve. Elég, ha arra gondolunk, hogy ez Bach, minden idők egyik, ha nem a legnagyobb zeneszerzőjének egyik legjelentősebb darabja. Én személy szerint a Máté-passió miatt lettem zenész, de ez nem von le semmit a h-moll mise értékéből. Ez a darab az íróasztalfiók számára íródott, hiszen Bach életében soha nem adták elő. Egészen különleges remekmű, amely óriási kihívásokat támaszt az előadókkal szemben. A karmester kurzus koncentrál leginkább a h-moll misére Alois Glaßner kiváló osztrák karnagy vezetésével. Fiatal karmestereknek szerintem óriási lehetőség, hogy olyan kiváló együttesekkel dolgozhatnak egy héten keresztül, mint a Capella Savaria és a Purcell Kórus, olyan kitűnő vezető szakmai irányításával, mint Glaßner, és ezen a csodálatos darabon dolgozhatnak. Nagyon kevés helyen van a világon ilyen jelentős karmester kurzus, és sajnálom, hogy nem látok itt egyetlen karmester szakos hallgatót sem a Zeneakadémiáról.

 

Beszélhetünk-e arról, hogy a historikus előadói gyakorlat tart valahol, illetve tart valamerre, és ha igen, hol tart most, és merre van még az az irány, amerre haladnia kéne? Mikor érhetünk el egy közel tökéletes, autentikus Bach-interpretációt?

VGy: Az autentikus szó használatával érdemes óvatosan bánni: a művészi szabadság szerintem szent és sérthetetlen fogalom. Senki nem avatkozhat bele abba, ki milyen módon kívánja előadni a számára rokonszenves vagy vonzó kompozíciókat. Én azt a nézőpontot, azt a véleményt vallom, hogy maga a mű és a zeneszerző szándéka fontosabb a saját előadói szeszélyeinknél vagy hóbortjainknál. Úgy gondolom, célszerű magunkat alárendelnünk a zene, adott esetben J. S. Bach zenéjének univerzális nagyságának. Ilyen szempontból sok mindent érdemes megtudnunk a szerzőről, a korabeli előadásról, zenei elvekről, hangszerekről, akusztikáról, közönségről; szóval számtalan érdekes kérdésről ahhoz, hogy jól tudjunk játszani ilyen zenét. A hitelesség legkevésbé sem jelent korlátozást. Ha valaki elsajátítja a historikus előadói mód alapelveit, a sok-sok ismeretet, egyre szélesebbre tárul előtte a világ, és nagyon-nagyon sok jó megoldást talál Bach zenéjére, amely tényleg univerzális, hiszen a Kunst der Fuge ugyanolyan szépen szól négy szaxofonon, mint csembalón vagy éppen négy gambán. Tehát a világért sem szeretnénk azt mondani, hogy valamilyen hangszeren nem szabad Bachot játszani, mert az nem autentikus. Mindenki játsszon Bachot, játsszon Händelt, Rameau-t, Mozartot, Haydnt és Beethovent, hiszen ez a cél.



Az új adatvédelmi tájékoztató ITT elérhető. A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás