Művészek

„Mivel édesanyám hegedűtanár, édesapám pedig hegedűművész  - Tfirst Zoltán 1969-től, ötven éven át volt tagja a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak -, Rolla János egyszer azt mondta, én már az anyatejjel magamba szívtam ezt a kultúrát.

De hiába kaptam négy és fél évesen hegedűt a kezembe, azért nem mindig volt számomra egyértelmű, hogy ezt a pályát fogom választani.

Kisfiúkoromban sokkal inkább szerettem volna focista lenni, és mivel anyukám délutánonként is tanított, apukám pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjaként az év felét turnékon töltötte, én a tanulás és a gyakorlás helyett elég gyakran szaladtam le az egy keresztutcányira lévő focipályára, ahol mindig volt valaki, akivel játszhattam.

A hegedülést igazán a konzervatóriumi felvételi előtt egy-két évvel kezdtem el komolyan venni, méghozzá azért, mert egy olyan tanár mellé kerültem, akinek a szuggesztív személyisége magával ragadott – mellette kötelességemnek éreztem a gyakorlást, ha pedig megfogadtam a tanácsait, sikerélményeim voltak.

Hálás vagyok a szüleimnek, amiért engedték, hogy én döntsem el, milyen pályát választok, az a tény azonban, hogy a másik szobából hallhatják a gyakorlásom, mindig nyomásként nehezedett rám.

A Zeneakadémián Kóté László, majd Kovács Dénes voltak a tanáraim. Szerencsésnek érzem magam, hogy tőlük tanulhattam. Mellettük jöttem rá, hogy számomra mennyire fontos, hogy valaki megmutassa, hogyan kell a hangszeren játszani, és nekem ebben az élményben korábban nem volt részem. Ekkor végre tapasztalhattam a zenét – hallhattam, és láthattam, hogy manuálisan is miként születik meg a valóságban. Mindez nagyon inspirálóan hatott rám!

Ekkor már tudtam, hogy ez lesz az én utam, de hogy konkrétan hol, még nem láttam. Nem is igazán tudtam elköteleződni, mert jól éreztem magam mindenféle formációban. Konkrét ambícióim sem voltak, és szerettem a szabadúszó létet, ami lehetővé tette ezt a fajta változatosságot. Egyébként sem voltam soha az a tervezős típus, inkább hagytam, hogy a dolgok maguktól jöjjenek.

Rolla János 2001-ben keresett meg azzal, hogy csatlakozzak a zenekarhoz, ami akkor nagyon meglepett, ugyanis addig soha nem gondoltam bele, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai egy nap majd megöregednek. Ugyanakkor a válaszon egy percig sem gondolkodtam, egyből igent mondtam.

Eleinte Rolla János mellett ültem, majd megkaptam a másodhegedű szólamvezetését, majd újra visszakerültem János mellé.

Bár korábban koncertmesteri ambícióim nem voltak, az mindig nagyon érdekelt, hogyan kell jól működnie egy zenekar irányítójának. A felelőssége akkora, mint egy karmesternek, ha nem nagyobb, hiszen úgy kell tudnia irányítani, hogy közben ő maga is játszik – vagyis nem veszítheti el emiatt a hangszeres közérzetét sem.

Én magam azt érzem, azokért a momentumokért érdemes ezt csinálni, amikor a koncerten megtörténik az, amit a próbák alatt elképzeltem. Olyankor a zenekar minden egyes tagja sorba van kapcsolva, mint a karácsonyfaizzó, amit, ha bekapcsolunk, mindegyik ég.

Ezek gyönyörű pillanatok, – félve mondom – ha akkor épp én lehetek a zenekar élén, na az egy rendkívüli érzés.”