Ezen az estén ismerős zeneszerzők kevésbé ismerős műveit tűzi műsorra a Budapesti Fesztiválzenekar. Joseph Haydn későbbi szimfóniáit vagy egy-egy neveset közülük gyakrabban hallani, de akár egy teljes életet is végig lehet játszani egy zenekarban anélkül, hogy az ember találkozna például a 35-ös jegyzékszámú B-dúr szimfóniájával. Pedig kár lenne kihagyni, hiszen az 1767-ben keletkezett mű állítólag a Versailles-ból hazatérő Miklós herceg fogadására készült. A herceg ekkor már javában építtette a fertődi kastélyt, melynek mintája a versailles-i palota volt. A szimfónia is sok tekintetben azt hirdeti, hogy amit hallhatott Versailles-ban, azt saját uradalmában is hallhatja, sőt, akár még fényűzőbb változatban is, mint az eredeti.

Carl Philipp Emanuel Bachot úgy ismerjük, mint Johann Sebastian legidősebb fiát, aki Nagy Frigyes berlini udvarában maga is komoly sikereket ért el, és tanári, elméleti munkája máig jelentős. A hangverseny keretében viszont zeneszerzőként ismerhetjük meg, méghozzá egy gordonkaverseny által. Bár nem kétséges, hogy kiválóan ismerte apja stílusát, hangja mégis egészen egyedi. Már nem barokk, de nem is az a bécsi klasszikus, amit például Haydn műhelyében megszokhattunk. Zenéje sokkal inkább a gesztusokra és a szeszélyes dramaturgiára épül. A műsort Janáček vonóskari szvitje, az Idyll zárja. Bár Janáčeket hagyományosan a 20. századi zene előfutárának tartjuk, ez a 24 éves korában, 1878-ban keletkezett mű még inkább visszatekint. A hét tétel szinte mindegyikében van nyíltabb vagy rejtettebb utalás Dvořák zenéjére, hiszen a kor cseh zenei életében ő volt az elsőszámú mintaadó. Bár a mű klasszikus szerenádként is megállná a helyét, az Idyll megnevezés mégis sejtet valamit abból az optimista és romantikus attitűdből, amely kihallatszik a hangokból.